2016. május 1., vasárnap

How I met with Him...

2011. szeptember

Emily


Mason akkor már hónapok óta volt távol, meglehetősen megviselt, hogy nem láthatom. Így az első adandó alkalmat megragadtam, hogy elutazhassak hozzá Londonba és épp a nagyvárosban töltött időm alatt találkoztam Vele. 

Azt hiszem sosem hittem igazán a csöpögős szerelmi történetekben. A tipikus lányregényekben, melyekben mikor a két főhős megpillantja egymást, máris tudják hogy nekik akkor és ott találkozniuk kellett. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy a való életben is megtörténhet ehhez hasonló. Elfogultan láttam a szerelmet, nem hittem benne, hogy valaha is két szerelmes ember között szorosabb lehet a kapcsolat, akármely érzésnél.  Nem arról volt szó, hogy egy régi csalódottságomból kifolyólag nem hittem benne, csupán szubjektív volt a gondolkodásom az élet más téren is. Másokkal ellentétben nekem nem volt elég tapasztalatom, puszta szimpátiánál többet nem tápláltam addigi életem során senki iránt. Ebből kifolyólag pedig nem volt miben hinnem vagy hiányolni valamit, valakit az életemből.

Addig a napig.

Egy esős napon találkoztunk, a Masonnel közös a kedvenc kávézónkba. Akkoriban ők szállásoltak el pár napra, látogatóba jöttem a legjobb barátomhoz, kinek szülei a tanév kezdetekor találták meg az alkalmat, hogy Hastingsből Londonba tegyék a székhelyüket.  Épp egy ott töltött nap végen esett meg, hogy megismerhettem. Megantol kölcsönbe kapott könyvemet hagytam ott, mire pedig visszaértem már Ő foglalta el a helyemet. Első ránézésre beképzeltnek tűnt, aki simán elmehetett volna az iskolámba járó hozzá hasonló kinézettel megadatott tagok csoportjába. Ugyanakkor volt még valami a megjelenésében, ami miatt nem tekintettem úgy rá, ahogy a többiekre és ez megfogott. Azelőtt nem tapasztaltam még ehhez hasonlót, és valahol zavart, hogy ilyen ismeretlen érzést képes kiváltani belőlem. De inkább úgy voltam vele, hogy most látom őt először és utoljára és bizonyára ez csak puszta, futó akármi lehet, semmi több. Bizonyára csak többet képzeltem bele, mint a valóság. Kizártam a lehetőséget, hogy más is lehet a beképzelt külső mögött.
Az asztalához lépve rám sem hederített, és szerencsétlenül álldogáltam mellette míg lenyeltem minden ellenszenvemet, és meg nem szólítottam.
- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak, csak...
- Szeretnél egy aláírást, ugye? Nem probléma. -vágott a szavamba.
Önelégült mosollyal nézett rám,  a szavam is elállt. Ugyan olyan arrogáns mint amilyennek tunik. Méghogy aláírást kérni jöttem... Mit képzel magáról?
- Tessék?
- Vagy képet szeretnél? Azt is megoldhatjuk, de most nem áll úgy éppen a hajam, szóval... -húzta el a száját a mondat végén.
Azonnal a hajába túrt, és a vizes, göndör tincseit kezdte ide-oda igazgatni a kezével feltartott kanala segítségével. Teljességgel el volt szállva magától, nagy szemekkel néztem ahogy úgy viselkedett mint egy elkényeztetett sztárocska.
- Nem kérek képet, csak annyit... -kezdtem volna újra bele az ittlétem magyarázatára, mire újból közbevágott.
- Ohh, micsoda megkönnyebbülés. Tényleg nem akarok így kinézni, főleg ha posztolni akarnád valahova. Nem láthatnak így a rajongók.
- A rajongóid? - nevettem el magam.
Nemcsak kiválóan megérzi, ha aláírásáért kunyerálnak, még akad olyan aki rajong is ezért. Ez után valahogy minden fölényeskedése ellenére, kíváncsi lettem mi sül majd ki ebből a beszélgetésből.
- Igen, ők. Tudsz akkor adni egy tollat?-kérdezte türelmetlenül.
- Persze.
Elő is kaptam a legközelebb eső tollamat, és amíg a szalvétára ügyetlenkedve felírta a nevét, a halk kuncogásom próbáltam rejtegetni. Jobban szemügyre véve, nem volt oka, hogy ne legyen elszállva magától. Meg kellett vallanom, nem találkoztam hozzá hasonlóval. A korombelieknél jóval érettebb volt az arca, a hangja mélyebb és ha nem társult volna hozzá ekkora önimádat, ami meglehetősen rombolta az összképet, kimondottan helyesnek mondhattam.
Hamarosan átnyújtotta az aláírt szalvétát, így jobban megnézhettem. Elég kósza betűkkel írt, alig lehetett kivenni akármit is belőle.
- Az a neved, hogy Hamy?
- Harry van odaírva! - mondta felháborodva.
- Bocsánat, csak eléggé összefolyt a tinta... és furcsa az írásod - elemeztem tovább - Ez itt egy 'e' vagy 'i'?
- Na várjunk csak... Te nem tudod, hogy hívnak? - nézett rám hitetlenkedve.
- Hacsak nem Hamy Slylishoz van szerencsém, akkor sajnálom nem - kuncogtam.
- Vagy nem tudsz olvasni... -mormolta az orra alatt.
- Te nem tudsz írni! -vágtam azonnal vissza.
Hátra dőlt a széken, és komor arcal meredt a semmibe. Már kezdtem én érezni magam kellemetlenül. Előfordulhat, hogy tényleg egy híresség és nem ismerem? Épp a fogalmazást kezdtem összerakni a fejemben, melyben bocsánatot kérek ha megbántottam, mikor mosolyogni kezdett felém.
- Mostmár mindent értek.
- Valóban? - vontam fel a szemöldököm. Csak nem magától is rájött ezek után, hogy fogalmam sincs kicsoda is Ő és mit csinál?
- Így akarsz engem becserkészni, ugye?
Nagyokat pislogva néztem rá, nem tudtam eldönteni nevessek ezen vagy felhúzzam magam. Egészen idáig azt hittem, hogy ennél nagyobb arca nem lehet. Ugyan akkor elég szórakoztatónak találtam, mégha híres is, most koppant egy nagyot, hogy nem mindenki ismeri.
- Vissza kaphatom a könyvem?
A kérdésem után kiült az arcára, mennyire nagy meglepetést okoztam neki. Próbáltam elrejteni a mosolyom, de nem jártam túl nagy sikerrel. Valahol elszórakoztatott a látvány, ahogy letörtem a szarvát egy ilyen arrogáns embernek. Mégha valaki is, nem jogosítja fel arra, hogy így viselkedjen. De egyben bántott is. Hiszen látszott rajta az izgatottság, mennyire lázba hozta az, hogy egy rajongójával beszélhet. Talán tényleg lehet abban valami, hogy az egoista külső mögött rejlik más is.

Az ezután követő napokban végig Ő járt a fejemben. Az ok nélküli furcsa érzéseim egy idegen felé, a viselkedése, a csalódott arca. A tőle kapott szalvétán álló nevet megpróbáltam kikeresni, de nem tálaltam semmit és mégnagyobb kíváncsiságot váltott ez ki belőlem.
Pár nap múlva újra benéztem a Heart-ba, és furcsa módon, enyhe csalódottságot éreztem, amit azonnal el is hesegettem. Leültem egy asztalhoz, fellapoztam a könyvemet. Talán órákig ücsöröghettem ott az olvasmány fölött, de ha bárki visszakérdezne az olvasottakról, biztos nem tudnám felidézni. Nem kötöttek le a sorok, a figyelmemet valami egészen más kötötte le, és hiába próbáltam, nem mindig sikerült elterelnem. Már épp, hogy sikerült újra Jane-re összpontosítani a figyelmem, mikor a szemközti széken megpillantottam.
- Tudnod kell rólam valamit. Sajnálom, ahogy a múltkor viselkedtem veled, Megan...
- Én nem... -kezdtem volna tisztázni a félreértést, de a szavamba vágott.
- Nem vagyok olyan nagyképű , mint amilyen voltam veled. De tényleg vannak rajongóim, azt hittem te is csak egy vagy közölük, ne haragudj mert nem hallgattalak végig mit is szeretnél. Nem akarom, hogy rossz véleménnyel légy rólam. És azt is sajnálom, hogy most is közbe vágtam, de már napok óta gondolkodtam mit fogok Neked mondani, ha legközelebb látlak és nem akartam egy részletet sem kihagyni.
Mire a mondandója végére ért, mosolyra késztettek a szavai. Teljességgel meghatottak és megleptek, reméltem, hogy nem minden az, amit mutatott.. Ha tényleg gátlástalanul olyan lenne, mint amit engedett hogy lássak belőle, akkor most nem ülne előttem. Ugyan, ettől nem lesz kevésbé beképzelt, de van egy másik oldala is.
- Akkor kezdjük előröl.
Mondtam újra a szemebe nézve, mire elsőre láthatóan meglepődött, de utána elmosolyodott
- Így akarsz becserkészni, ugye? - éltem a szavaival, mire elnevette magat.
- Csak a könyvemért jöttem - ismételt meg engem
- Harry Styles vagyok - nyújtotta felem a kezet.
- Emily Andrews.



2 megjegyzés: