Harry
 |
| Csillag: Mert számtalan borítja az égboltot, én mégis csak Őt látom. A karrierünket akkoriban kezdtük el formálni és a por, amit az X-factor kavart körülöttünk, még mindig ott lógott a levegőben. Már alig vártuk, hogy elkezdődjenek a forgatások az első videoklippünkhöz, a hamarosan megjelenő kisalbumunk dalain dolgoztunk a stúdióban. Épp egy ilyen végezetű napon találkoztam először Vele. |
London aznap is hű maradt önmagához, az eső egész nap zuhogott, szinte lehetetlenségnek tűnt, hogy csillapodjon. Hosszú, monoton napokon voltunk túl, egész napokat ücsörögtünk és próbáltunk a stúdióban, a végére érve pedig másra sem vágytam, mint haza érkezhessek és lepihenjek. Bár elvette minden energiámat, imádtam csinálni. Végre valami olyasminek lehettem részese, amiben sikerélményt, örömöt lelek és tehetségem is jócskán akadt is hozzá. Úgy éreztem az éneklésben van a jövőm, már láttam magam előtt a hatalmas stadionokkal teli rajongókat, ahogy együtt osztozom velük az örömön, ahogy feltölt engem a szeretetük és olyat teszek, amivel változatok a világ képén. Az utcán egyre többen felismertek, mérhetetlenül büszke voltam magamra és minden pillanatot kiakartam élvezni ennek.
Azon a napon végén stúdió épületén kilépve fejemre húztam a kapucnim az eső ellen, célomul pedig az utcában fekvő apró kávézót vettem. Az ajtó felett ízléses betűkkel kirakták a helyiség nevét: Heart és belépve pár velem egykorú azonnal lecsapott. Aláírás, közös kép reményében zsongtak körülöttem, mondanom sem kell milyen izgalommal töltött el. Mikor pedig búcsúztak elhintettem feléjük az albumunk hírét és beleénekeltem pár új dalunkba, mégha ezt nem is lett volna szabad. Túlságosan lelkes voltam, és jól esett ezeknek a lányoknak a felém irányuló mérhetetlen figyelme. Miután kikértem a kávémat, leültem egy ablak melletti asztalhoz, vizes pulóveremet a szomszéd székre terítettem és a radiátorhoz dőlve próbáltam felmelegedni. Az ablakpárkányra felkönyökölve azonban észrevettem egy ütött-kopott könyvet. Kinyitva a címét is megtudtam, hogy Megan-nek címezték, aki 10 éves szülinapjára ezek szerint Jane Eyre-t kapott a nagymamájától. Nem épp a legjobb ajándék egy ilyen korú kislánynak, de kitudja milyen ember lehet ez a Megan.
Lettetem vissza a helyére a könyvet, és az ablakon keresztül kezdtem jobban szemügyre a kinti világot, alig kószáltak ilyen időben odakint. Aki mégis ezt tette, esernyővel a kezében kapkodta a lábát, így elég szokatlannak számított amikor egy lány talpig vizesen közlekedett át a zebrán. Nem is tudom mi volt az, ami miatt annyira megfogott a látványa, hogy amíg be nem lépett le sem tudtam venni róla a szemem. Talán, hogy bőrig ázva rendületlenül tartott egy szétázott szórólapot a kezében vagy mert a hideg, felhős reggel ellenére is képes volt nyári ruhában eljönni otthonról. Bármi is volt, valósággal csüngtem rajta. Azonnal a pincérnőhöz lépett, rövid párbeszédet váltottak, majd előszőr a pincér aztán a lány is felém tekintett. Ahogy befejezték a társalgást, elindult felém és az asztalom mellett megállva szégyellősen pislogott. Ismertem már ezt a fajta tekintetet, mostanában sokszor megkaptam és mindig ugyan arra ment ki ez a beszélgetés.
- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak, csak...
Annyira aranyos volt, ahogy megszeppenve beszélt. Volt már ilyen rajongóval dolgom, így közbe vágtam, mert mindig túlságosan is zavarban voltak a látványomtól, hogy végig mondják a kívánságukat.
- Szeretnél egy aláírást, ugye? Nem probléma. - mosolyogtam Rá bíztatóan.
- Tessék?
- Vagy képet szeretnél? Azt is megoldhatjuk, de most nem áll úgy éppen a hajam, szóval... - húztam el a szám a mondat végén, mire a lány még nagyobb szemekkel nézett rám.
- Nem kérek képet, csak annyit...
- Ohh, micsoda megkönnyebbülés. Tényleg nem akarok így kinézni, főleg ha posztolni akarnád valahova. Nem láthatnak így a rajongók.
- A rajongóid? - nevette el magát a lány.
- Igen, ők. Tudsz akkor adni egy tollat?
- Persze - mosolygott.
Táskája oldalzsebéből elő is vett egyet, amíg kutatott, jobban szemügyre vehettem Őt. Azelőtt soha nem is találkoztam hozzá hasonlóval, és ez a hirtelen jött megmagyarázhatatlan érdeklődésem Iránta, méginkább fokozta a kiváncsiságom. Meg akartam ismerni. Szemeinél apró nevető ráncok jelentek meg, ahogy a kezembe nyomta a tollat és próbálta leplezni, mennyire jól mulat, ahogy egy szalvétára firkálom a nevem. A kész alkotást jobban szemügyre vette, elismerően bólogatott, majd kérdő szemekkel újra rám összpontosult a figyelme.
- Az a neved, hogy Hamy?
- Harry van odaírva! - mondtam felháborodva, méghogy Hamy...
- Bocsánat, csak eléggé összefolyt a tinta... és furcsa az írásod - elemezte tovább - Ez itt egy 'e' vagy 'i'?
- Na várjunk csak... Te nem tudod, hogy hívnak?
- Hacsak nem Hamy Slylishoz van szerencsém, akkor sajnálom nem - kuncogott.
- Vagy nem tudsz olvasni... - duzzogtam.
- Te nem tudsz írni!
Hátra dőltem a széken, hihetetlen volt, hogy valaki nem ismert fel. Tőlünk volt hónapokig hangos a tv, a rádió és még így sem. Barlangban él talán, hiszen képtelenség, hogy elkerülték volna a hírek. Hacsak épp, hogy pontosan tudja ki vagyok és így akarja felhívni magára a figyelmemet.
Elvigyorodtam ezen az elméletemen, majd újra a lányra néztem. Felvont szemöldökkel és karba tett kezekkel figyelt.
- Mostmár mindent értek - jelentettem ki.
- Valóban?
- Így akarsz engem becserkészni, ugye?
Elképedve nézett rám, a szavak a torkán akadtak és elnézve a reakcióját, már nem voltam biztos a gondolataimban. Nagyokat pislogva vette a levegőt, mikor pedig a meglepettségéből újra magához tért szólásra nyitotta az ajkait.
- Vissza kaphatom a könyvem?
Fejével az ablakpárkány felé intett, várakozó tekintettel mért végig és a szája sarka felfelé görbült, mikor nagyokat pislogva reagáltam a kérdésére. Kábulatomból feleszmélve a könyvhöz nyúltam, és kezébe adtam, mire elejtett egy halk köszönömöt, majd sarkon fordult és elhagyta a kávézót.
Percekig ülhettem ott a helyemen, totális hülyét csináltam magamból előtte és az a tudat, hogy pont egy ilyen lány előtt, mégjobban nyomott ütött bennem. Valami miatt meg akartam neki mutatni, hogy ki is vagyok igazából. Nem az a nagyképű fiú akiként bemutatkoztam Neki, nem akarom, hogy ez csak ennyi legyen köztünk, nem hagyhatom csak így elmenni magam mellett.
Másnap újra visszamentem munka után a Heart-ba, leültem ugyan arra a helyre, ahova tegnap is és csak vártam.Azon a napon végén stúdió épületén kilépve fejemre húztam a kapucnim az eső ellen, célomul pedig az utcában fekvő apró kávézót vettem. Az ajtó felett ízléses betűkkel kirakták a helyiség nevét: Heart és belépve pár velem egykorú azonnal lecsapott. Aláírás, közös kép reményében zsongtak körülöttem, mondanom sem kell milyen izgalommal töltött el. Mikor pedig búcsúztak elhintettem feléjük az albumunk hírét és beleénekeltem pár új dalunkba, mégha ezt nem is lett volna szabad. Túlságosan lelkes voltam, és jól esett ezeknek a lányoknak a felém irányuló mérhetetlen figyelme. Miután kikértem a kávémat, leültem egy ablak melletti asztalhoz, vizes pulóveremet a szomszéd székre terítettem és a radiátorhoz dőlve próbáltam felmelegedni. Az ablakpárkányra felkönyökölve azonban észrevettem egy ütött-kopott könyvet. Kinyitva a címét is megtudtam, hogy Megan-nek címezték, aki 10 éves szülinapjára ezek szerint Jane Eyre-t kapott a nagymamájától. Nem épp a legjobb ajándék egy ilyen korú kislánynak, de kitudja milyen ember lehet ez a Megan.
Lettetem vissza a helyére a könyvet, és az ablakon keresztül kezdtem jobban szemügyre a kinti világot, alig kószáltak ilyen időben odakint. Aki mégis ezt tette, esernyővel a kezében kapkodta a lábát, így elég szokatlannak számított amikor egy lány talpig vizesen közlekedett át a zebrán. Nem is tudom mi volt az, ami miatt annyira megfogott a látványa, hogy amíg be nem lépett le sem tudtam venni róla a szemem. Talán, hogy bőrig ázva rendületlenül tartott egy szétázott szórólapot a kezében vagy mert a hideg, felhős reggel ellenére is képes volt nyári ruhában eljönni otthonról. Bármi is volt, valósággal csüngtem rajta. Azonnal a pincérnőhöz lépett, rövid párbeszédet váltottak, majd előszőr a pincér aztán a lány is felém tekintett. Ahogy befejezték a társalgást, elindult felém és az asztalom mellett megállva szégyellősen pislogott. Ismertem már ezt a fajta tekintetet, mostanában sokszor megkaptam és mindig ugyan arra ment ki ez a beszélgetés.
- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak, csak...
Annyira aranyos volt, ahogy megszeppenve beszélt. Volt már ilyen rajongóval dolgom, így közbe vágtam, mert mindig túlságosan is zavarban voltak a látványomtól, hogy végig mondják a kívánságukat.
- Szeretnél egy aláírást, ugye? Nem probléma. - mosolyogtam Rá bíztatóan.
- Tessék?
- Vagy képet szeretnél? Azt is megoldhatjuk, de most nem áll úgy éppen a hajam, szóval... - húztam el a szám a mondat végén, mire a lány még nagyobb szemekkel nézett rám.
- Nem kérek képet, csak annyit...
- Ohh, micsoda megkönnyebbülés. Tényleg nem akarok így kinézni, főleg ha posztolni akarnád valahova. Nem láthatnak így a rajongók.
- A rajongóid? - nevette el magát a lány.
- Igen, ők. Tudsz akkor adni egy tollat?
- Persze - mosolygott.
Táskája oldalzsebéből elő is vett egyet, amíg kutatott, jobban szemügyre vehettem Őt. Azelőtt soha nem is találkoztam hozzá hasonlóval, és ez a hirtelen jött megmagyarázhatatlan érdeklődésem Iránta, méginkább fokozta a kiváncsiságom. Meg akartam ismerni. Szemeinél apró nevető ráncok jelentek meg, ahogy a kezembe nyomta a tollat és próbálta leplezni, mennyire jól mulat, ahogy egy szalvétára firkálom a nevem. A kész alkotást jobban szemügyre vette, elismerően bólogatott, majd kérdő szemekkel újra rám összpontosult a figyelme.
- Az a neved, hogy Hamy?
- Harry van odaírva! - mondtam felháborodva, méghogy Hamy...
- Bocsánat, csak eléggé összefolyt a tinta... és furcsa az írásod - elemezte tovább - Ez itt egy 'e' vagy 'i'?
- Na várjunk csak... Te nem tudod, hogy hívnak?
- Hacsak nem Hamy Slylishoz van szerencsém, akkor sajnálom nem - kuncogott.
- Vagy nem tudsz olvasni... - duzzogtam.
- Te nem tudsz írni!
Hátra dőltem a széken, hihetetlen volt, hogy valaki nem ismert fel. Tőlünk volt hónapokig hangos a tv, a rádió és még így sem. Barlangban él talán, hiszen képtelenség, hogy elkerülték volna a hírek. Hacsak épp, hogy pontosan tudja ki vagyok és így akarja felhívni magára a figyelmemet.
Elvigyorodtam ezen az elméletemen, majd újra a lányra néztem. Felvont szemöldökkel és karba tett kezekkel figyelt.
- Mostmár mindent értek - jelentettem ki.
- Valóban?
- Így akarsz engem becserkészni, ugye?
Elképedve nézett rám, a szavak a torkán akadtak és elnézve a reakcióját, már nem voltam biztos a gondolataimban. Nagyokat pislogva vette a levegőt, mikor pedig a meglepettségéből újra magához tért szólásra nyitotta az ajkait.
- Vissza kaphatom a könyvem?
Fejével az ablakpárkány felé intett, várakozó tekintettel mért végig és a szája sarka felfelé görbült, mikor nagyokat pislogva reagáltam a kérdésére. Kábulatomból feleszmélve a könyvhöz nyúltam, és kezébe adtam, mire elejtett egy halk köszönömöt, majd sarkon fordult és elhagyta a kávézót.
Percekig ülhettem ott a helyemen, totális hülyét csináltam magamból előtte és az a tudat, hogy pont egy ilyen lány előtt, mégjobban nyomott ütött bennem. Valami miatt meg akartam neki mutatni, hogy ki is vagyok igazából. Nem az a nagyképű fiú akiként bemutatkoztam Neki, nem akarom, hogy ez csak ennyi legyen köztünk, nem hagyhatom csak így elmenni magam mellett.
Három napig ugyan ezt tettem, s mikor a negyedik nap sétáltam be, a lány ott ült a helyemen ugyan azzal a könyvvel, amit pár napja kért tőlem. Így, nem is haboztam tovább, összeszedtem minden gondolatomat amit a napokban megfogalmaztam számára és elindultam az asztal felé. Túlságosan is bele volt merülve az olvasásba ahhoz, hogy észrevegyen az asztal mellett, így a vele szemközti székre lehuppantam. Erre a tettemre azonnal felkapta a fejét, és mikor felismert, elmosolyodva összecsukta a könyvét maga előtt és hozzám hasonlóan az asztalra könyökölt.
- Tudnod kell rólam valamit - kezdtem meg a szónoklatomat - Sajnálom, ahogy a múltkor viselkedtem veled, Megan...
- Én nem... - vágott közbe, de nem hallgattam meg, folytattam amit elkezdtem. Ismét.
- Nem vagyok olyan nagyképű , mint amilyen voltam veled. De tényleg vannak rajongóim, azt hittem te is csak egy vagy közölük, ne haragudj mert nem hallgattalak végig mit is szeretnél. Nem akarom, hogy rossz véleménnyel légy rólam. És azt is sajnálom, hogy most is közbe vágtam, de már napok óta gondolkodtam mit fogok Neked mondani, ha legközelebb látlak és nem akartam egy részletet sem kihagyni.
Monológom végére egy gyönyörű mosoly terült szét az arcán, zavarában lehajtotta a fejét és a mutatóujján helyet foglaló vékony gyűrűt kezdte birizgálni.
- Akkor kezdjük előröl.
Mondta újra a szemembe nézve, mire elállt a lélegzetem. Nem pont erre a reakcióra vártam, sokkal inkább hangtalanul közli, hogy nem akar velem tovább beszélgetni.- Így akarsz becserkészni, ugye? - kérdezte, mire elnevettem magam.
- Csak a könyvemért jöttem - válaszoltam hozzá hasonlóan - Harry Styles vagyok - nyújtottam felé a kezem.
- Emily Andrews.
- Nem Megan?
- Megan a nővérem, Hamy.
Azon a délutánon zárásig maradtunk Heart-ban, és bebizonyosodott, nem csaltak az érzéseim.
Ő különleges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése