Emily
Azt
hiszem sosem hittem igazán a csöpögős szerelmi történetekben. A tipikus
lányregényekben, melyekben mikor a két főhős megpillantja egymást, máris
tudják hogy nekik akkor és ott találkozniuk kellett. Számomra elképzelhetetlen
volt, hogy a való életben is megtörténhet ehhez hasonló. Elfogultan
láttam a szerelmet, nem hittem benne, hogy valaha is két szerelmes ember között
szorosabb lehet a kapcsolat, akármely érzésnél.
Nem arról volt szó, hogy egy régi csalódottságomból kifolyólag nem
hittem benne, csupán szubjektív volt a gondolkodásom az élet más téren is.
Másokkal ellentétben nekem nem volt elég tapasztalatom, puszta szimpátiánál
többet nem tápláltam addigi életem során senki iránt. Ebből kifolyólag pedig
nem volt miben hinnem vagy hiányolni valamit, valakit az életemből.
Addig a
napig.
Egy esős
napon találkoztunk, a Masonnel közös a kedvenc kávézónkba. Akkoriban ők
szállásoltak el pár napra, látogatóba jöttem a legjobb barátomhoz, kinek szülei
a tanév kezdetekor találták meg az alkalmat, hogy Hastingsből Londonba tegyék a
székhelyüket. Épp egy ott töltött nap
végen esett meg, hogy megismerhettem. Megantol kölcsönbe kapott könyvemet
hagytam ott, mire pedig visszaértem már Ő foglalta el a helyemet. Első ránézésre
beképzeltnek tűnt, aki simán elmehetett volna az iskolámba járó hozzá hasonló
kinézettel megadatott tagok csoportjába. Ugyanakkor volt még valami a
megjelenésében, ami miatt nem tekintettem úgy rá, ahogy a többiekre és ez
megfogott. Azelőtt nem tapasztaltam még ehhez hasonlót, és valahol zavart, hogy
ilyen ismeretlen érzést képes kiváltani belőlem. De inkább úgy voltam vele,
hogy most látom őt először és utoljára és bizonyára ez csak puszta, futó akármi
lehet, semmi több. Bizonyára csak többet képzeltem bele, mint a valóság.
Kizártam a lehetőséget, hogy más is lehet a beképzelt külső mögött.
Az
asztalához lépve rám sem hederített, és szerencsétlenül álldogáltam mellette
míg lenyeltem minden ellenszenvemet, és meg nem szólítottam.
- Szia!
Ne haragudj, hogy zavarlak, csak...
-
Szeretnél egy aláírást, ugye? Nem probléma. -vágott a szavamba.
Önelégült
mosollyal nézett rám, a szavam is
elállt. Ugyan olyan arrogáns mint amilyennek tunik. Méghogy aláírást kérni
jöttem... Mit képzel magáról?
-
Tessék?
- Vagy
képet szeretnél? Azt is megoldhatjuk, de most nem áll úgy éppen a hajam,
szóval... -húzta el a száját a mondat végén.
Azonnal
a hajába túrt, és a vizes, göndör tincseit kezdte ide-oda igazgatni a kezével
feltartott kanala segítségével. Teljességgel el volt szállva magától, nagy
szemekkel néztem ahogy úgy viselkedett mint egy elkényeztetett sztárocska.
- Nem
kérek képet, csak annyit... -kezdtem volna újra bele az ittlétem magyarázatára,
mire újból közbevágott.
- Ohh,
micsoda megkönnyebbülés. Tényleg nem akarok így kinézni, főleg ha posztolni akarnád
valahova. Nem láthatnak így a rajongók.
- A
rajongóid? - nevettem el magam.
Nemcsak
kiválóan megérzi, ha aláírásáért kunyerálnak, még akad olyan aki rajong is
ezért. Ez után valahogy minden fölényeskedése ellenére, kíváncsi lettem mi sül
majd ki ebből a beszélgetésből.
- Igen,
ők. Tudsz akkor adni egy tollat?-kérdezte türelmetlenül.
-
Persze.
Elő is
kaptam a legközelebb eső tollamat, és amíg a szalvétára ügyetlenkedve felírta a
nevét, a halk kuncogásom próbáltam rejtegetni. Jobban szemügyre véve, nem volt
oka, hogy ne legyen elszállva magától. Meg kellett vallanom, nem találkoztam
hozzá hasonlóval. A korombelieknél jóval érettebb volt az arca, a hangja
mélyebb és ha nem társult volna hozzá ekkora önimádat, ami meglehetősen
rombolta az összképet, kimondottan helyesnek mondhattam.
Hamarosan
átnyújtotta az aláírt szalvétát, így jobban megnézhettem. Elég kósza betűkkel
írt, alig lehetett kivenni akármit is belőle.
- Az a
neved, hogy Hamy?
- Harry
van odaírva! - mondta felháborodva.
-
Bocsánat, csak eléggé összefolyt a tinta... és furcsa az írásod - elemeztem
tovább - Ez itt egy 'e' vagy 'i'?
- Na
várjunk csak... Te nem tudod, hogy hívnak? - nézett rám hitetlenkedve.
- Hacsak
nem Hamy Slylishoz van szerencsém, akkor sajnálom nem - kuncogtam.
- Vagy
nem tudsz olvasni... -mormolta az orra alatt.
- Te nem
tudsz írni! -vágtam azonnal vissza.
Hátra
dőlt a széken, és komor arcal meredt a semmibe. Már kezdtem én érezni magam
kellemetlenül. Előfordulhat, hogy tényleg egy híresség és nem ismerem? Épp a
fogalmazást kezdtem összerakni a fejemben, melyben bocsánatot kérek ha
megbántottam, mikor mosolyogni kezdett felém.
-
Mostmár mindent értek.
-
Valóban? - vontam fel a szemöldököm. Csak nem magától is rájött ezek után, hogy
fogalmam sincs kicsoda is Ő és mit csinál?
- Így
akarsz engem becserkészni, ugye?
Nagyokat
pislogva néztem rá, nem tudtam eldönteni nevessek ezen vagy felhúzzam magam.
Egészen idáig azt hittem, hogy ennél nagyobb arca nem lehet. Ugyan akkor elég
szórakoztatónak találtam, mégha híres is, most koppant egy nagyot, hogy nem
mindenki ismeri.
- Vissza
kaphatom a könyvem?
A
kérdésem után kiült az arcára, mennyire nagy meglepetést okoztam neki.
Próbáltam elrejteni a mosolyom, de nem jártam túl nagy sikerrel. Valahol
elszórakoztatott a látvány, ahogy letörtem a szarvát egy ilyen arrogáns
embernek. Mégha valaki is, nem jogosítja fel arra, hogy így viselkedjen. De
egyben bántott is. Hiszen látszott rajta az izgatottság, mennyire lázba hozta
az, hogy egy rajongójával beszélhet. Talán tényleg lehet abban valami, hogy az
egoista külső mögött rejlik más is.
Az
ezután követő napokban végig Ő járt a fejemben. Az ok nélküli furcsa érzéseim
egy idegen felé, a viselkedése, a csalódott arca. A tőle kapott szalvétán álló
nevet megpróbáltam kikeresni, de nem tálaltam semmit és mégnagyobb
kíváncsiságot váltott ez ki belőlem.
Pár nap
múlva újra benéztem a Heart-ba, és furcsa módon, enyhe csalódottságot éreztem,
amit azonnal el is hesegettem. Leültem egy asztalhoz, fellapoztam a könyvemet.
Talán órákig ücsöröghettem ott az olvasmány fölött, de ha bárki visszakérdezne
az olvasottakról, biztos nem tudnám felidézni. Nem kötöttek le a sorok, a
figyelmemet valami egészen más kötötte le, és hiába próbáltam, nem mindig
sikerült elterelnem. Már épp, hogy sikerült újra Jane-re összpontosítani a
figyelmem, mikor a szemközti széken megpillantottam.
- Tudnod
kell rólam valamit. Sajnálom, ahogy a múltkor viselkedtem veled, Megan...
- Én
nem... -kezdtem volna tisztázni a félreértést, de a szavamba vágott.
- Nem
vagyok olyan nagyképű , mint amilyen voltam veled. De tényleg vannak rajongóim,
azt hittem te is csak egy vagy közölük, ne haragudj mert nem hallgattalak végig
mit is szeretnél. Nem akarom, hogy rossz véleménnyel légy rólam. És azt is
sajnálom, hogy most is közbe vágtam, de már napok óta gondolkodtam mit fogok
Neked mondani, ha legközelebb látlak és nem akartam egy részletet sem kihagyni.
Mire a
mondandója végére ért, mosolyra késztettek a szavai. Teljességgel meghatottak
és megleptek, reméltem, hogy nem minden az, amit mutatott.. Ha tényleg gátlástalanul olyan lenne, mint amit engedett hogy lássak
belőle, akkor most nem ülne előttem. Ugyan, ettől nem lesz kevésbé beképzelt,
de van egy másik oldala is.
- Akkor
kezdjük előröl.
Mondtam
újra a szemebe nézve, mire elsőre láthatóan meglepődött, de utána elmosolyodott
- Így
akarsz becserkészni, ugye? - éltem a szavaival, mire elnevette magat.
- Csak a
könyvemért jöttem - ismételt meg engem
- Harry
Styles vagyok - nyújtotta felem a kezet.
- Emily Andrews.
- Emily Andrews.
Mikor lesz folytatás???
VálaszTörlésKint van.:)
Törlés