Let my love in

Hali! :)

Remélem tetszett az első két rész, és majd ez is fog. Igazán hálás lennék, ha hagynátok magatok után némi nyomot, miután elolvastátok a bejegyzéseket. Segitene nekem.:)
Megpróbálok valami rendszerességet kialakítani, hogy ne legyen ennyire kusza a reszek érkezése .:)

Eleanor P. xx



2011. szeptember

Emily

Harry Styles tipikusan az az ember volt, aki addig próbálkozott és küzdött, míg célba nem ért. Ez a ritka kitartás pedig akkor mutatkozott meg nála igazán, mikor azt próbálta nálam bebizonyítani, hogy korántsem olyan ember, mint amilyennek első látásra tűnt. Számtalan alkalmat megragadott, hogy megmutassa milyen is az igazi énje, akár kissebb vagy épp nagyobb gesztus formájában. Azon ritka a srácok közé tartozott, akiket valójában csupaszivvel áldottak meg, lenyűgözött a mások felé nyújtott kedvessége, empátiája, és önzetlensége. A beszélgetéseink során az időmúlásával kezdett eltűnni a bizonytalanságom és a frusztrációm, egyre inkább azt éreztem,  hogy nem kell szégyellnem magam előtte. Furcsa volt, hogy ilyen hamar kialakult felé a bizalmam, de úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném. Olyan könnyedséggel beszéltem hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és bármely téma hozódott fel, Ő türelmesen és figyelmesen végig hallgatott.
A viselkedése teljes fordulatot vett, bár a túlzott önbizalma megmaradt, már nem volt hátrány az összkép kialakításában. Az udvariassága egészen meglepett, de ez az apróságnak tűnő tulajdonsága jelentőségteljesebb volt számomra, mint amilyen az másnál lehetséges lehet
Rövid Londonban töltött időm legtöbb részét Ő töltötte ki Mason mellett, mindig talált rá ürügyet, mégha pár percre is, de minél többet találkozzunk. Be kellett vallanom, az elején nem igazán rajongtam az ötletért, hogy hosszabb ideig tartsuk a kapcsolatot, hiszen kettőnk élete között hatalmas különbségek vannak, amit nem szabadna szem elől téveszteni. Huzamosabb ideig lennénk egymástól távol, ami nem tenne túl jót. Arról nem is beszélve, hogy, mint utólag kiderült, tényleg híres és elnézve magam, nem igazán illenék bele az Ő csillogó világába. Ezekkel a tényekkel idővel Harrynek is szembesülnie kellett, mielőtt még komolyabbra fordult volna. És mivel mindketten sajnáltuk volna ha ez a kapcsolat megszakad, arra az elhatározásra jutottunk, a legjobb megoldás a problémánkra, ha barátok maradunk.
Hazudnék ha azt mondanám, nem voltam emiatt valahol csalódott,  de túlságosan is a hátrányok vezették a gondolataimat és cselekedeteimet, és ezek fényében próbáltam alakítgatni a kizárólagosan baráti kapcsolatunkat. Csakis úgy próbáltam nézni erre az aranyos fiúra, mint egy barátra, úgy mint Masonre. A szerelemmel kapcsolatos gondolataim mellett pedig még inkább próbáltam tartani magam.

2011.október

Harry

A barátjának maradnom volt a legnehezebb, mindazok ellenére, hogy ez tűnt a helyes megoldásnak mindkettőnk részéről. Az eszem végig azt sugallta, hogy korrekt ez felállás, hiszen így közelében is maradhattam és nem kellett búcsút intenünk egymásnak. A Londonban töltött ideje alatt volt időm Őt jobban is megismerni, rengeteg időt töltöttünk együtt és biztosan állíthatom, hogy, mégha a barátként is, de egy fontos szerepet töltött be az életemben ilyen rövid idő alatt. Úgy beszélhettem Vele első perctől fogva, mint még senkivel azelőtt és bárhogy viszonyultam Hozzá, nem ingott meg felém. Nem tudom pontosan mi volt a kiváltó oka annak, hogy ennyire megbíztam ebben a lányban, de egy olyasfajta ragaszkodás alakult ki bennem Felé, amilyenről addig csak szóbeszédekben hallhattam. Nekem pedig erre volt szükségem. Tudjak kire támaszkodni, hogy valakinek a gondolkodás módja hasonlít az enyémhez és nem érzem magam olyan egyedül ebben a hatalmas világban. Valaki van, aki megért engem, fogja a kezem és nem hagy el. Szükségem volt a vidámságára, ami engem is feltöltött, arra a megannyi hasonlóságra, amiben egyetértettünk. A figyelmességére, az őszinteségére, a kedvességére, a törődésére és a türelmességére. Rá volt szükségem. 
Miután a megismerkedésünk után másfél héttel már az iskolapadot koptatta tőlem több, mint száz kilométerre, bennem egyre inkább kezdett kialakulni a hiánya miatti űr. Habár minden nap beszéltünk, mégsem volt ugyan az, mintha testközelből láthatnám. Minden megváltozott Nélküle, és hiába próbáltam elmagyarázni másnak ezt a hirtelen jött fordulatot az életembe és a vele járó érzéseimet, nem értettek meg. Túl hirtelen jött, szerintük egy normális ember nem érezhet így ilyen kevés idő után. Elképzeltem, ha én hallanék hasonlókat, miként reagálnék és a kapott reakciók nagyban hasonlítanának arra, amiket én produkálnék. Nem is próbáltam megértetni velük ezután mi zajlik le bennem, és mikor tapasztaltam is, mennyire nem értenek, eszembe jutott, hogy Ő biztosan megértene. Ez pedig, még inkább azt mutatta meg nekem, mennyire is nélkülözhetetlen.
Azonban elnézve Emily viselkedését velem szemben, korán sem tűnt olyannak, mint aki hasonló gondokkal állna hadi lábon. Valahol szíven ütött a dolog, hiszen míg én küzdök saját magammal, Neki semmibe sem telik barátként kezelni engem. De rájöttem, hogy nem hibáztathatom Őt ezért, hiszen ebben egyeztünk meg, és azt, hogy máshogy kezdek tekinteni Rá, nem kell feltétlenül viszonoznia.


2011.november

Harry

Napról napra kezdtem jobban megismerni, közelebb jutni Hozzá. Szinte eggyé váltam a telefonommal, nem volt olyan perc, hogy ne vártam volna, hogy újra beszélhessek Vele valamilyen formában. Reggeli felkeléseim egyik nagy motiválója volt és egy hosszadalmas, fárasztóbb nap után este, az Ő hangja volt az utolsó, amit hallani akartam. Több időn keresztül ez így ment, míg végül el nem jött az őszi szünet az iskolákban. Újra esélyünk nyílt arra, hogy láthassuk egymást. A szabadideje első pár napjában otthon maradt egy kicsit kikapcsolódni, némi időt a családjával tölteni. Közben én már magamban számoltam vissza a napokat, alig fértem a bőrömbe az izgatottságtól, borzalmasan vártam, hogy újra lássam. Ez pedig épp ennyire ejtett ugyanakkor kétségbe is. Mi van, ha Ő nem várja úgy a találkozást, mint én? Az elég kellemetlen lenne. Mit mondjak Neki? Hogy viselkedjek? Telefonon könnyebb, de most szemtől szemben kell önmagamat adnom. Mi van akkor, ha észreveszi, hogy érzek Iránta? Temérdek hasonló gondolat foglalkoztatott, és a mobilom visszaszámlálóján minden egyes másodperc múlásával, egyre csak nőtt a gombóc a torkomban. Ez az izgatottság addig fajult, hogy már ki sem akartam menni érte az állomásra. Később a peronoknál állva az is megfordult a fejemben, hogy nem késő még hazafutnom, majd rögtön az ágy alá is bújnom. Mindaddig szövögettem a szökésemet, míg márcsak arra lettem figyelmes, hogy begurult a vonata. A szívem hevesebben vert, térdeim megremegtek, alig kaptam levegőt miközben a tömegben végig Őt kerestem. Amint pedig megpillantottam, a világ egyszeriben forogni kezdett velem, lefagytak a gondolataim, képtelen voltam levenni Róla a szemem. Azon nyomban mosolyra kanyarodtak az ajkaim, még szebb volt, mint amire emlékeztem. Szinte elveszett az ölelésemben, olyan aprónak és törékenynek tűnt a karjaim között, hogy féltem, egyszeriben köddé válik.
Londonban töltött szabadidejében, Mason és köztem keringett. A lehető legtöbb időt kihasználtuk és a félelmeim szertefoszlani látszottak, sokkal felszabadultabb voltam mint hittem, mint azt hiszem valaha voltam Vele. Eleinte azt is gondoltam, Ő hasonlóan annyira féktelen velem szemben. De rá kellett döbbennem, Emilyvel valamiről képtelenség beszélni, ami addig nem is szúrt szemet. Mégpedig az érzelemdúsabb témákról. Eltöprengtem, hogy esetleg csupán nem akarja az orromra kötni a gondolatait, amit betudtam annak, hogy ennyire még nem hisz a kapcsolatunkban.  De később is felhozódtak a témakörhöz kapcsolódó apróbb kérdések, de mindig kitért előle. Reméltem, hogy azért, mert titkolni akarja előlem az érzésit, hiszen elvileg barátok vagyunk és nem lenne szabad. De újabb kudarc ért, mivel a viselkedése abszolút nem változott, ezért hát végleg elvetettem az elvet. Így már csak az utolsó elméletem szerint tűnődtem, miszerint ebben különbözünk. Míg én bátran elmondtam, mit gondolok épp a szerelemről, a házasságról, Ő csak hallgatott.

2011.november

Emily

Sokkal nehezebb volt Vele szemtől szemben állni, mint hittem. Az elmúlt 2 hónap gyökeres változás volt az életemben, pontosabban mióta Őt megismertem. Azt reméltem, ha nem látom, nem esem bele a csapdájába, de csak még inkább fokozta az érzést. Még inkább látni akartam és nem egy készüléken keresztül érezni. Nem hittem, hogy érezhet így egy ember, vagy, hogy valaha én is táplálok majd ilyet. Valahol úgy gondoltam szükségem van erre. Rá. Testestül, lelkestül, hogy mellettem legyen. Visszavonhatatlanul vonzott Hozzá valami, ami napról napra csak erősödött bennem, minél inkább megismertem annál világosabb lett számomra a kép, hogy nekem meg kellett Őt ismernem. Az életem része kellett, hogy legyen, bárhogy is alakuljon a történetünk. Mellette kell lennem, törődnöm Vele, megnevettetnem, a kedvében járnom. Szeretnem, mint még azelőtt senki sem.  De mindezek ellenére egy másik gondolat is dolgozott e mellett, mégpedig az ellenzés az egész ellen. Ugyanakkor nem akartam így érezni. Megijedtem, mert nem tudtam hova tenni ezt a vadonatúj érzelmet. Előnyömre válik vagy esetleg megbánom, ha belefutok az ismeretlenbe, kellemes vagy kellemetlen érzetet vált ki belőlem. Hiánya és a tehetetlenség mardosott belülről, nem tudtam hogyan kezelni ezt az egészet és felfoghatatlan volt, miként gondolok Rá. Két fő gondolat vezérelt mindvégig, a józan ész és amit valójában éreztem, a temérdek gondolat pedig nem könnyítette meg melyikre hallgassak. Akárhányszor próbáltam volna besorolni a elveimet kategóriákba, összerakni a képet és rendet tenni a fejemben, mindig akadt egy De, ami megnehezítette. Nem beszélve arról, hogy végig egyedül álltam szemben a problémáimmal. Sosem szerettem és nem is tudtam az érzéseimről beszélni, inkább magamban tartogattam vagy elvicceltem, mikor a helyzet úgy hozta. Ha segítséget akartak nekem nyújtani, nem fogadtam el, a meghallgató füleket nem akartam a gondjaimmal neheztelni, jobb szerettem magam megoldani a nehézségeimet, kellemesebb érzetet adott, hogy egyedül is képes vagyok megállni a talpamon.
Temérdek éjszakám telt álmatlanul, a fogaskerekeim folyamatosan kattogtak odabent. Fel nem fogható volt számomra, miként tekintek Rá. Állandóan körülötte keringtek a gondolataim, nem tudtam másra terelni, bármennyire is akartam vagy muszáj lett volna. Nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna, állandó kapcsolatban álltunk egymással valahogy. Végig kísérte a napjaimat, az elkezdéséinek fénypontja volt, mikor megláttam a reggeli üzenetét és így indulhattam. Vele kezdődött a nap, és Vele is végződött. Hogy hallhattam esténként az álmosságtól mélyebb hangját hozzám beszélni, megnyugtatott.
A Hozzá kötő kapocs ami kialakult bennem, nem könnyítette meg a dolgom, miszerint csak barátként kell tekintenem Rá. Minden erőmet összeszedve próbáltam kezelni a helyzeteket, miközben végig rettegtem attól, kiszagolja a különbséget.