How I met with Him...

2011. szeptember

Emily

Mason akkor már hónapok óta volt távol, meglehetősen megviselt, hogy nem láthatom. Így az első adandó alkalmat megragadtam, hogy elutazhassak hozzá Londonba és épp a nagyvárosban töltött időm alatt találkoztam Vele. 

Azt hiszem sosem hittem igazán a csöpögős szerelmi történetekben. A tipikus lányregényekben, melyekben mikor a két főhős megpillantja egymást, máris tudják hogy nekik akkor és ott találkozniuk kellett. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy a való életben is megtörténhet ehhez hasonló. Elfogultan láttam a szerelmet, nem hittem benne, hogy valaha is két szerelmes ember között szorosabb lehet a kapcsolat, akármely érzésnél.  Nem arról volt szó, hogy egy régi csalódottságomból kifolyólag nem hittem benne, csupán szubjektív volt a gondolkodásom az élet más téren is. Másokkal ellentétben nekem nem volt elég tapasztalatom, puszta szimpátiánál többet nem tápláltam addigi életem során senki iránt. Ebből kifolyólag pedig nem volt miben hinnem vagy hiányolni valamit, valakit az életemből.

Addig a napig.

Egy esős napon találkoztunk, a Masonnel közös a kedvenc kávézónkba. Akkoriban ők szállásoltak el pár napra, látogatóba jöttem a legjobb barátomhoz, kinek szülei a tanév kezdetekor találták meg az alkalmat, hogy Hastingsből Londonba tegyék a székhelyüket.  Épp egy ott töltött nap végen esett meg, hogy megismerhettem. Megantol kölcsönbe kapott könyvemet hagytam ott, mire pedig visszaértem már Ő foglalta el a helyemet. Első ránézésre beképzeltnek tűnt, aki simán elmehetett volna az iskolámba járó hozzá hasonló kinézettel megadatott tagok csoportjába. Ugyanakkor volt még valami a megjelenésében, ami miatt nem tekintettem úgy rá, ahogy a többiekre és ez megfogott. Azelőtt nem tapasztaltam még ehhez hasonlót, és valahol zavart, hogy ilyen ismeretlen érzést képes kiváltani belőlem. De inkább úgy voltam vele, hogy most látom őt először és utoljára és bizonyára ez csak puszta, futó akármi lehet, semmi több. Bizonyára csak többet képzeltem bele, mint a valóság. Kizártam a lehetőséget, hogy más is lehet a beképzelt külső mögött.

Az asztalához lépve rám sem hederített, és szerencsétlenül álldogáltam mellette míg lenyeltem minden ellenszenvemet, és meg nem szólítottam.

- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak, csak...

- Szeretnél egy aláírást, ugye? Nem probléma. -vágott a szavamba.

Önelégült mosollyal nézett rám,  a szavam is elállt. Ugyan olyan arrogáns mint amilyennek tunik. Méghogy aláírást kérni jöttem... Mit képzel magáról?

- Tessék?

- Vagy képet szeretnél? Azt is megoldhatjuk, de most nem áll úgy éppen a hajam, szóval... -húzta el a száját a mondat végén.

Azonnal a hajába túrt, és a vizes, göndör tincseit kezdte ide-oda igazgatni a kezével feltartott kanala segítségével. Teljességgel el volt szállva magától, nagy szemekkel néztem ahogy úgy viselkedett mint egy elkényeztetett sztárocska.

- Nem kérek képet, csak annyit... -kezdtem volna újra bele az ittlétem magyarázatára, mire újból közbevágott.

- Ohh, micsoda megkönnyebbülés. Tényleg nem akarok így kinézni, főleg ha posztolni akarnád valahova. Nem láthatnak így a rajongók.

- A rajongóid? - nevettem el magam.

Nemcsak kiválóan megérzi, ha aláírásáért kunyerálnak, még akad olyan aki rajong is ezért. Ez után valahogy minden fölényeskedése ellenére, kíváncsi lettem mi sül majd ki ebből a beszélgetésből.

- Igen, ők. Tudsz akkor adni egy tollat?-kérdezte türelmetlenül.

- Persze.

Elő is kaptam a legközelebb eső tollamat, és amíg a szalvétára ügyetlenkedve felírta a nevét, a halk kuncogásom próbáltam rejtegetni. Jobban szemügyre véve, nem volt oka, hogy ne legyen elszállva magától. Meg kellett vallanom, nem találkoztam hozzá hasonlóval. A korombelieknél jóval érettebb volt az arca, a hangja mélyebb és ha nem társult volna hozzá ekkora önimádat, ami meglehetősen rombolta az összképet, kimondottan helyesnek mondhattam.

Hamarosan átnyújtotta az aláírt szalvétát, így jobban megnézhettem. Elég kósza betűkkel írt, alig lehetett kivenni akármit is belőle.

- Az a neved, hogy Hamy?

- Harry van odaírva! - mondta felháborodva.

- Bocsánat, csak eléggé összefolyt a tinta... és furcsa az írásod - elemeztem tovább - Ez itt egy 'e' vagy 'i'?

- Na várjunk csak... Te nem tudod, hogy hívnak? - nézett rám hitetlenkedve.

- Hacsak nem Hamy Slylishoz van szerencsém, akkor sajnálom nem - kuncogtam.

- Vagy nem tudsz olvasni... -mormolta az orra alatt.

- Te nem tudsz írni! -vágtam azonnal vissza.

Hátra dőlt a széken, és komor arcal meredt a semmibe. Már kezdtem én érezni magam kellemetlenül. Előfordulhat, hogy tényleg egy híresség és nem ismerem? Épp a fogalmazást kezdtem összerakni a fejemben, melyben bocsánatot kérek ha megbántottam, mikor mosolyogni kezdett felém.

- Mostmár mindent értek.

- Valóban? - vontam fel a szemöldököm. Csak nem magától is rájött ezek után, hogy fogalmam sincs kicsoda is Ő és mit csinál?

- Így akarsz engem becserkészni, ugye?

Nagyokat pislogva néztem rá, nem tudtam eldönteni nevessek ezen vagy felhúzzam magam. Egészen idáig azt hittem, hogy ennél nagyobb arca nem lehet. Ugyan akkor elég szórakoztatónak találtam, mégha híres is, most koppant egy nagyot, hogy nem mindenki ismeri.

- Vissza kaphatom a könyvem?

A kérdésem után kiült az arcára, mennyire nagy meglepetést okoztam neki. Próbáltam elrejteni a mosolyom, de nem jártam túl nagy sikerrel. Valahol elszórakoztatott a látvány, ahogy letörtem a szarvát egy ilyen arrogáns embernek. Mégha valaki is, nem jogosítja fel arra, hogy így viselkedjen. De egyben bántott is. Hiszen látszott rajta az izgatottság, mennyire lázba hozta az, hogy egy rajongójával beszélhet. Talán tényleg lehet abban valami, hogy az egoista külső mögött rejlik más is.

Az ezután követő napokban végig Ő járt a fejemben. Az ok nélküli furcsa érzéseim egy idegen felé, a viselkedése, a csalódott arca. A tőle kapott szalvétán álló nevet megpróbáltam kikeresni, de nem tálaltam semmit és mégnagyobb kíváncsiságot váltott ez ki belőlem.

Pár nap múlva újra benéztem a Heart-ba, és furcsa módon, enyhe csalódottságot éreztem, amit azonnal el is hesegettem. Leültem egy asztalhoz, fellapoztam a könyvemet. Talán órákig ücsöröghettem ott az olvasmány fölött, de ha bárki visszakérdezne az olvasottakról, biztos nem tudnám felidézni. Nem kötöttek le a sorok, a figyelmemet valami egészen más kötötte le, és hiába próbáltam, nem mindig sikerült elterelnem. Már épp, hogy sikerült újra Jane-re összpontosítani a figyelmem, mikor a szemközti széken megpillantottam.

- Tudnod kell rólam valamit. Sajnálom, ahogy a múltkor viselkedtem veled, Megan...

- Én nem... -kezdtem volna tisztázni a félreértést, de a szavamba vágott.

- Nem vagyok olyan nagyképű , mint amilyen voltam veled. De tényleg vannak rajongóim, azt hittem te is csak egy vagy közölük, ne haragudj mert nem hallgattalak végig mit is szeretnél. Nem akarom, hogy rossz véleménnyel légy rólam. És azt is sajnálom, hogy most is közbe vágtam, de már napok óta gondolkodtam mit fogok Neked mondani, ha legközelebb látlak és nem akartam egy részletet sem kihagyni.

Mire a mondandója végére ért, mosolyra késztettek a szavai. Teljességgel meghatottak és megleptek, reméltem, hogy nem minden az, amit mutatott.. Ha tényleg gátlástalanul olyan lenne, mint amit engedett hogy lássak belőle, akkor most nem ülne előttem. Ugyan, ettől nem lesz kevésbé beképzelt, de van egy másik oldala is.

- Akkor kezdjük előröl.

Mondtam újra a szemebe nézve, mire elsőre láthatóan meglepődött, de utána elmosolyodott

- Így akarsz becserkészni, ugye? - éltem a szavaival, mire elnevette magat.

- Csak a könyvemért jöttem - ismételt meg engem

- Harry Styles vagyok - nyújtotta felem a kezet.
- Emily Andrews.

How I met with Her...

2011. szeptember

Harry 

Csillag: Mert számtalan borítja az égboltot, én mégis csak Őt látom.  


A karrierünket akkoriban kezdtük el formálni és a por, amit az X-factor kavart körülöttünk, még mindig ott lógott a levegőben. Már alig vártuk, hogy elkezdődjenek a forgatások az első videoklippünkhöz, a hamarosan megjelenő kisalbumunk dalain dolgoztunk a stúdióban. Épp egy ilyen végezetű napon találkoztam először Vele. 

London aznap is hű maradt önmagához, az eső egész nap zuhogott, szinte lehetetlenségnek tűnt, hogy csillapodjon. Hosszú, monoton napokon voltunk túl, egész napokat ücsörögtünk és próbáltunk a stúdióban, a végére érve pedig másra sem vágytam, mint haza érkezhessek és lepihenjek. Bár elvette minden energiámat, imádtam csinálni. Végre valami olyasminek lehettem részese, amiben sikerélményt, örömöt lelek és tehetségem is jócskán akadt is hozzá. Úgy éreztem az éneklésben van a jövőm, már láttam magam előtt a hatalmas stadionokkal teli rajongókat, ahogy együtt osztozom velük az örömön, ahogy feltölt engem a szeretetük és olyat teszek, amivel változatok a világ képén. Az utcán egyre többen felismertek, mérhetetlenül büszke voltam magamra és minden pillanatot kiakartam élvezni ennek.
Azon a napon végén stúdió épületén kilépve fejemre húztam a kapucnim az eső ellen, célomul pedig az utcában fekvő apró kávézót vettem. Az ajtó felett ízléses betűkkel kirakták a helyiség nevét: Heart és belépve pár velem egykorú azonnal lecsapott. Aláírás, közös kép reményében zsongtak körülöttem, mondanom sem kell milyen izgalommal töltött el. Mikor pedig búcsúztak elhintettem feléjük az albumunk hírét és beleénekeltem pár új dalunkba, mégha ezt nem is lett volna szabad. Túlságosan lelkes voltam, és jól esett ezeknek a lányoknak a felém irányuló mérhetetlen figyelme. Miután kikértem a kávémat, leültem egy ablak melletti asztalhoz, vizes pulóveremet a szomszéd székre terítettem és a radiátorhoz dőlve próbáltam felmelegedni. Az ablakpárkányra felkönyökölve azonban észrevettem egy ütött-kopott könyvet. Kinyitva a címét is megtudtam, hogy Megan-nek címezték, aki 10 éves szülinapjára ezek szerint Jane Eyre-t kapott a nagymamájától. Nem épp a legjobb ajándék egy ilyen korú kislánynak, de kitudja milyen ember lehet ez a Megan.
Lettetem vissza a helyére a könyvet, és az ablakon  keresztül kezdtem jobban szemügyre a kinti világot, alig kószáltak ilyen időben odakint. Aki mégis ezt tette, esernyővel a kezében kapkodta a lábát, így elég szokatlannak számított amikor egy lány talpig vizesen közlekedett át a zebrán. Nem is tudom mi volt az, ami miatt annyira megfogott a látványa, hogy amíg be nem lépett le sem tudtam venni róla a szemem. Talán, hogy bőrig ázva rendületlenül tartott egy szétázott szórólapot a kezében vagy mert a hideg, felhős reggel ellenére is képes volt nyári ruhában eljönni otthonról. Bármi is volt, valósággal csüngtem rajta. Azonnal a pincérnőhöz lépett,  rövid párbeszédet váltottak, majd előszőr a pincér aztán a lány is felém tekintett. Ahogy befejezték a társalgást,  elindult felém és az asztalom mellett megállva szégyellősen pislogott. Ismertem már ezt a fajta tekintetet, mostanában sokszor megkaptam és mindig ugyan arra ment ki ez a beszélgetés.
- Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak, csak...
Annyira aranyos volt, ahogy megszeppenve beszélt. Volt már ilyen rajongóval dolgom, így közbe vágtam, mert mindig túlságosan is zavarban voltak a látványomtól, hogy végig mondják a kívánságukat.
- Szeretnél egy aláírást, ugye? Nem probléma. - mosolyogtam Rá bíztatóan.
- Tessék?
- Vagy képet szeretnél? Azt is megoldhatjuk, de most nem áll úgy éppen a hajam, szóval... - húztam el a szám a mondat végén, mire a lány még nagyobb szemekkel nézett rám.
- Nem kérek képet, csak annyit...
- Ohh, micsoda megkönnyebbülés. Tényleg nem akarok így kinézni, főleg ha posztolni akarnád valahova. Nem láthatnak így a rajongók.
- A rajongóid? - nevette el magát a lány.
- Igen, ők. Tudsz akkor adni egy tollat?
- Persze - mosolygott.
Táskája oldalzsebéből elő is vett egyet, amíg kutatott, jobban szemügyre vehettem Őt. Azelőtt soha nem is találkoztam hozzá hasonlóval, és ez a hirtelen jött megmagyarázhatatlan érdeklődésem Iránta, méginkább fokozta a kiváncsiságom. Meg akartam ismerni. Szemeinél apró nevető ráncok jelentek meg, ahogy a kezembe nyomta a tollat és próbálta leplezni, mennyire jól mulat, ahogy egy szalvétára firkálom a nevem. A kész alkotást jobban szemügyre vette, elismerően bólogatott, majd kérdő szemekkel újra rám összpontosult a figyelme.
- Az a neved, hogy Hamy?
- Harry van odaírva! - mondtam felháborodva, méghogy Hamy...
- Bocsánat, csak eléggé összefolyt a tinta... és furcsa az írásod - elemezte tovább - Ez itt egy 'e' vagy 'i'?
- Na várjunk csak... Te nem tudod, hogy hívnak?
- Hacsak nem Hamy Slylishoz van szerencsém, akkor sajnálom nem - kuncogott.
- Vagy nem tudsz olvasni... - duzzogtam.
- Te nem tudsz írni!
Hátra dőltem a széken, hihetetlen volt, hogy valaki nem ismert fel. Tőlünk volt hónapokig hangos a tv, a rádió és még így sem. Barlangban él talán, hiszen képtelenség, hogy elkerülték volna a hírek. Hacsak épp, hogy pontosan tudja ki vagyok és így akarja felhívni magára a figyelmemet.
Elvigyorodtam ezen az elméletemen, majd újra a lányra néztem. Felvont szemöldökkel és karba tett kezekkel figyelt.
- Mostmár mindent értek - jelentettem ki.
- Valóban?
- Így akarsz engem becserkészni, ugye?
Elképedve nézett rám, a szavak a torkán akadtak és elnézve a reakcióját, már nem voltam biztos a gondolataimban. Nagyokat pislogva vette a levegőt, mikor pedig a meglepettségéből újra magához tért szólásra nyitotta az ajkait.
- Vissza kaphatom a könyvem?
Fejével az ablakpárkány felé intett, várakozó tekintettel mért végig és a szája sarka felfelé görbült, mikor nagyokat pislogva reagáltam a kérdésére. Kábulatomból feleszmélve a könyvhöz nyúltam, és kezébe adtam, mire elejtett egy halk köszönömöt, majd sarkon fordult és elhagyta a kávézót.
Percekig ülhettem ott a helyemen, totális hülyét csináltam magamból előtte és az a tudat, hogy pont egy ilyen lány előtt, mégjobban nyomott ütött bennem.  Valami miatt meg akartam neki mutatni, hogy ki is vagyok igazából. Nem az a nagyképű fiú akiként bemutatkoztam Neki, nem akarom, hogy ez csak ennyi legyen köztünk, nem hagyhatom csak így elmenni magam mellett.

Másnap újra visszamentem munka után a Heart-ba, leültem ugyan arra a helyre, ahova tegnap is és csak vártam.
Három napig ugyan ezt tettem, s mikor a negyedik nap sétáltam be, a lány ott ült a helyemen ugyan azzal a könyvvel, amit pár napja kért tőlem. Így, nem is haboztam tovább, összeszedtem minden gondolatomat amit a napokban megfogalmaztam számára és elindultam az asztal felé. Túlságosan is bele volt merülve az olvasásba ahhoz, hogy észrevegyen az asztal mellett, így a vele szemközti székre lehuppantam. Erre a tettemre azonnal felkapta a fejét, és mikor felismert, elmosolyodva összecsukta a könyvét maga előtt és hozzám hasonlóan az asztalra könyökölt.
- Tudnod kell rólam valamit - kezdtem meg a szónoklatomat - Sajnálom, ahogy a múltkor viselkedtem veled, Megan...
- Én nem... - vágott közbe, de nem hallgattam meg, folytattam amit elkezdtem. Ismét.
- Nem vagyok olyan nagyképű , mint amilyen voltam veled. De tényleg vannak rajongóim, azt hittem te is csak egy vagy közölük, ne haragudj mert nem hallgattalak végig mit is szeretnél. Nem akarom, hogy rossz véleménnyel légy rólam. És azt is sajnálom, hogy most is közbe vágtam, de már napok óta gondolkodtam mit fogok Neked mondani, ha legközelebb látlak és nem akartam egy részletet sem kihagyni.
Monológom végére egy gyönyörű mosoly terült szét az arcán, zavarában lehajtotta a fejét és a mutatóujján helyet foglaló vékony gyűrűt kezdte birizgálni.
- Akkor kezdjük előröl.
Mondta újra a szemembe nézve, mire elállt a lélegzetem. Nem pont erre a reakcióra vártam, sokkal inkább hangtalanul közli, hogy nem akar velem tovább beszélgetni.
- Így akarsz becserkészni, ugye? - kérdezte, mire elnevettem magam.
- Csak a könyvemért jöttem - válaszoltam hozzá hasonlóan - Harry Styles vagyok - nyújtottam felé a kezem.
- Emily Andrews.
- Nem Megan?
- Megan a nővérem, Hamy.
Azon a délutánon zárásig maradtunk Heart-ban, és bebizonyosodott, nem csaltak az érzéseim.
Ő különleges.

Újrakezdés

Szóval,
Azt hiszem mindenki tudja mi volt a felállás az elmúlt egy évben.
A blog, velem együtt ezen a téren aktívan űzte a semmit tevést, felesleges ezt tovább bonyolítani és írni.
Most jön az a rész, hogy bocsánatot kérek mindazért amit nem tettem, és rendben. Bocsánat. De ugyanakkor, feleslegesen csépelem a számat, hiszen ha van valaki aki ezt elolvassa, az nagy valószínűséggel csupán elfelejtett leiratkozni.
Nem is ez a fontos.
Most pedig az a rész jönne, hogy magyarázkodom. Nos, nem szívesen fejtem ki, szóval csak pár gondolattal legyetek olyan mucik, hogy megelégszetek. Eseménydús időt tudok a hátam mögött, eddig tapasztalat és minden egyéb nélkül írtam azt, amit. Könyvekből tanultam milyen érzés, amikor megkapod az első visszajelzést, hogy Ő is közeledne feléd. Milyen amikor először megfogja a kezed, vagy az első szeretlek. Vagy egy kevésbé napos oldala ennek az egésznek: A vége. Szóval minden szerelemhez kapcsolható dologról gőzöm sem volt, idáig. Ez a nagy tapasztalatszerzés, ha lehet egyáltalán így fogalmazni, ennyi ideig tartott. És egy olyan kis érzékeny embernek, mint jómagam,  pont ideális számomra a blog témája, hogy teljességgel bele tudjam magam élni szegény Emilynk helyzetébe.
Most pedig azt a rész, hogy térden csúszva még több bocsánat kérés közepette minden szép és jót összeígérek, amit a legtöbbször nem tudok betartani.

Ha továbbra is akartok tőlem olvasni, akkor itt leszek, hamarosan jelentkezem.
E.P.