Move on

2013.március

Emily

 

Komor arccal néztem a mellettünk elsuhanó házakat, a járókelők összemosódtak a sebességtől. Kék pulóverem ujját még lejjebb próbáltam húzni, mikor az eső illata az orromba szökött a résnyire nyitott ablakon keresztül. Ed lágy hangja visszhangzott a fejemben, mostanra mindennapjaim részévé vált Give me love pedig újra kezdődött. 3 hónapja a dal kezdő akkordjaitól bőghetnékem támadt, viszont mostanára már csak az üresség maradt meg abból a megannyi fájdalomból. A hely, amit Ő töltött be, azóta üresen tátong és különös érzés, ami teljesen hozzám nőtt, nem akar elhagyni. Mindössze ennyi maradt nekem belőle. Míg ő minden bizonnyal éli világát, boldogan, hogy már nincs egy kolonc a nyakán. Szabadon, mert végre azt teheti amit akar megbánások, gátlások és magyarázkodások nélkül.
Hamarosan apró esőcseppek jelentek meg az ablakon, mik versenyszerűen csúsztak végig egymás mellett. Szaggatottan kifújtam az addig bent tartott levegőt, Jeremy pedig egy enyhe mosolyt küldött felém. Egyik keze a kormányról a rádió gombjára tévedt, mire kihúztam az egyik fülemből a fehér fülhallgatóm és a hírekre figyeltem. A műsorvezető cincogó hanggal elhadarta a közlekedési híreket, s mikor már lejjebb tekertük volna a hangot, automatikusan a bátyám keze után kaptam, hogy ne tegye meg. Jeremy felém kapta a tekintetét egy pillanatra, sajnálat, féltés tükröződött benne. És a tudás, aminek hatalmában állt ezek szerint, ha ennyire heves reakciót váltott ki belőle a mozdulatom.

Az elmúlt 3 három hónapban minden erőmmel azon voltam, semmilyen kapcsolatba ne lépjek a külvilági eseményekkel. Rögös volt az út, és majd bele fulladtam a kíváncsiságba, mert talán jobb volt tudatlanságban élnem, mint a fájdalmasabb igazságban. De most, hogy az új életem kapujában állva ereztem magam, tudni akartam mi történt az elmúlt időben.

"Harry Styles nem hazudtolta meg önmagát. A One Direction szépfiújától hónapok óta hangos a sajtó, azonban korán sem a sikerei miatt. Sokkal inkább a tetteinek és következményeinek számos híre lát napvilágot egyre gyakrabban, hiszen nem titok miként éli az életét az utóbbi időben. Ez alól, a múlt éjszaka sem volt kivétel. Botrányos videofelvétel került fel a róla a világhálóra, ahogy egy neves londoni szórakozóhelyről tántorgott ki 3 lánnyal az oldalán. A felvételről tisztán hallatszik, hogy Styles ismét az üveg aljára nézett és ennek befolyásoltsága alatt állt. 

 Menedzsere és a banda többi tagja egyaránt aggódik, hogy ez a kicsapongó viselkedés, nemcsak önmagára nézve veszélyes, de banda és egyúttal a többi fiú jövőjére is kihathat."

A szédülés kerülgetett, gombóc keletkezett a torkomban, a szívem szaporábban vert. Az összes porcikám remegett, felhúztam a térdeim magam előtt és szorosan átkaroltam őket. Az alsó ajkamat beharapva hallgattam a hangot, bár a fogalmam sem volt mit mondd, már nem tudtam megérteni. Visszhangzott a fejemben a nő a hangja, lelki szemeim előtt láttam Őt ebben a szituációban. Ennyire hamar túltette volna magát mindazon, ami volt? Nem jelentett neki semmit, az a két év? Vajon többet jelentettem neki, mint puszta átmenet? Hasonló gondolatok tömege cikázott még a fejemben, egy pillanat alatt arra a pontra jutottam, ahova nem hittem, hogy Miatta még tudok. 

- Megváltozott - szólalt meg halkan a bátyám - Jobban, mint valaha hihetted volna és egyáltalán nem előnyére. Nem akartuk neked elmondani, mert ezt akartad, de tudnod kell...

Szaggatott lélegzet vételeim szabályozni próbáltam, hátra dőltem az ülésben, de ezzel csak azt éreztem hogy a mellkasom elnehezült. Utálom, hogy megtudja ezt velem tenni, hogy a hatása alatt állok. Barmit tesz, mondd nem tudok reakció nélkül reagálni. Utálom, hogy valaha is közöm volt Hozzá.

                                                             ~*~

Harlow tábla mellett elhaladva, már véglegesült bennem az elhatározásom súlya. Talán elhamarkodott döntés volt, de meglehet, hogy  előnyömre is válhat a környezet változás. 3 hónapja a nővéremhez költöztem, amíg úgy nem ereztem talpra tudok állni egyedül is. A nehéz korszakot ő segítette átvészelni, és igazán hálás vagyok, hogy végig mellettem állt és támogatott. Tovább azonban nem akartam ott maradni, minden Rá emlékeztett. Muszáj volt elszakadnom a múltamtól, hogy jövőm lehessen és ha ehhez másik városba kell mennem, megteszem. Épp ezért döntöttem úgy, hogy a bátyámhoz költözöm amíg nem találok végleges megoldást és tovább tudom folytatni a tanulmányaim. 

De a döntésemnek egy rossz oldala is akad, mert London nem messze fekszik tőlünk. A gondolattól elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy a közelemben tartózkodik. Megijeszt ez a tudat, de főként az, hogy magam sem tudom, hogy álljak ehhez. Mérhetetlen a kíváncsiságom, és legbelül igenis látni akarom. Változott azóta külsőleg? Hogyan reagálna, ha találkoznánk? Megismerne még? 

De talán jobb lesz úgy, ha ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak számomra, nem bírnám elviselni ha nem olyan válaszokat és reakciót kapnék, amilyenben reménykedem. 

Elhessegetem ezeket a gondolatokat, semmi közöm már hozzá, már Ő amúgy sem az a fiú, akit szerettem. Nem fogom hagyni, hogy meghatározza miként éljem az életem, mert épp a szomszéd városban tartózkodik. Új életet kell kezdenem, új barátokkal, új környezetben, Nélküle. 

Jeremy mostanra talált az autónak helyet, egy lakásához közeli bolt parkolójában. Kiszálltunk, és mindketten csomagokkal teli kezekkel egyensúlyoztunk a bejárati ajtóig. Liftben az összes elfoglalható helyet kihasználva utaztunk egészen a 3.emeletig, ahol kiszállva Jeremy hosszas kutakodás után megtalálta a kulcsait. 

A legénylakásba belépve, kellemesen csalódva tapasztaltam, hogy nem rendetlenség fogadott. Arra számítottam, hogy pizzás dobozok, páratlan zoknik és hasonló más látványa, illetve szaga fogad majd, de tévedtem. Noha meglehet, hogy nem a bátyámon múlt a rend, hiszen Jeremy nem egyedül él itt. Conor egy gimnáziumból megmaradt barátja és megismerkedéssünkor, elkerülhetetlen volt számára, hogy a tudtom adja a saját neméhez vonzódik. Noha Jeremy ellentétes beállítottsággal rendelkezik, nem zavarta, hogy meg kelljen osztani az otthonát Conorral, ugyanis Conor elmondása szerint, semmi többként nem tekint rá puszta barátként. 

Behordtuk a szobámba a bőröndjeimet, a helységet ellepte a frissen beszerzett bútorok illata. Elnézve az egymás hegyén-hátán fekvő, kicsomagolatlan holmijaimat, a tiszta fehér falakat, akkor éreztem először, hogy végre túl lehetek ezen. A szobát minden bizonnyal már más emlékek fogják kitölteni, az űr, amit érzek pedig hamarosan már a múlté lesz.

Az új életem most kezdődik igazán el.

Prológus

2012. július

Harry

Apró könnyek hullottak a szemeiből, csuklójával próbálta letörölni őket mielőtt azok végig szánkáznának az arcán. Az újra és újra feltörni vágyó sírást a remegő ajka harapdálásával próbálta visszatartani, az arcába hulló tincset a füle mögé tűrte és száját szólásra nyitotta, de egy árva hang sem szorult ki a torkán. Utáltam magam, hogy ismételten miattam lyukadtunk itt ki, de túl sok visszatartott gondolat motoszkált mindkettőnkben és túl régóta halogattuk ezt a beszélgetést. Ez volt a harmadik ilyen veszekedésünk, mióta együtt vagyunk.

Nem bírtam tovább, hogy ne érezzem ezek után a közelemben. A bűntudat elöntött, hogy úgy érezte minden más fontosabb nekem, mint Ő. Pedig ha csak a feléről tudna, az iránta való érzéseimről, tisztába lenne és ez még csak meg sem fordulna a fejében. Az első lépéseim megtétele után magabiztosabban tettem meg az utána következőket, mert Ő is közelebb lépett hozzám. Vékony karjait szorosan a derekam köré fonta, fejét mellkasomon pihentette és hosszasan kifújta a bent tartott levegőt.

Hosszas percek telhettek el így, egymásba gabalyodva. De egyáltalán nem a kínos csend uralkodott, hanem az, ami egy nagy vihar után bekövetkezik. Amikor a nap is ragyogóbban süt, az ég kékebbnek tűnik és az én szívem is boldogabban és nyugodtabban ver odabent.

- Utálok veszekedni - mondta halkan.

Egy puszit nyomtam a feje búbjára, mielőtt felemeltem volna az állát, hogy a szemeibe tudjak nézni. De túlságosan is fájt Őt szomorúnak látnom, hogy a vidám fényt a szemeiben könnycseppek váltották fel. Így felemeltem a fejem, kezemet visszahelyeztem a vállára és behunyott szemekkel próbáltam összeszedni a neki szánt gondolataim.

- Emy, nagyon sajnálom! Tudom, hogy mostanában eltávolodtunk és a banda lekötött, hogy valami mindig közbe jött és a tetejében még Amber is... - akadtam meg egy pillanatra.
Ezer meg ezernyi gondolat kavargott a fejemben, pontosan tudtam, hogy mit érzek és mit akarok, de megfogalmazni mégis lehetetlennek tűnt. A végeláthatatlan szavakat végül eldobtam és arra kellett jutnom, hogy itt az ideje az eszem helyett szívemnek átadni a szót.
 - De a legjobban azt sajnálom, hogy nem éreztettem veled, hogy mennyire fontos is vagy nekem. Pont neked, aki a legfontosabb személy vagy az életemben, aki nélkül már el sem tudom magamat képzelni. Az utolsó, akinek fájdalmat tudnék okozni, és akinek a világon mindent megadnék, hogy boldog legyen. És talán a viselkedésemmel nem ezt mutattam ki és nem kérem, hogy azonnal bocsáss meg nekem, de muszáj volt ezt elmondanom. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire szeretlek...

A szavaim áradatát a kis mocorgása állította meg, kinyitva a szemem láttam, ahogy letörölte a kezével az újra megjelenő könnycseppeket. Lábujjhegyre állva karjait áthelyezte a nyakam köré, ajkait az enyéimre tapasztotta. A derekánál fogva közelebb húztam magamhoz, és abban a csókban megpróbáltam minden Iránta való érzésemet beleadni.

                                                      2 héttel később

Gyönyörű arca nem sugározta a megszokott vidámságot, helyette az egyre szaporábban folydogáló könnycseppek borították. Pillanatok leforgása alatt vált darakobratörté, térdei megremegtek alatta és nem sok választotta el Őt attól, hogy kiadja mindazt ami a szívét nyomja. Szemei ide-oda járkáltak köztem a mellettem álló szőkeség között, ajkai résnyire elnyíltak. Egy lépést tettem felé, mire azonnal hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Kérlek, hadd magyarázzam meg! - szóltam utána megremegő hangon.
- Harry...
Azonban a nevem kiejtése után végleg feladta, nem türtőztetett tovább. Zokogni kezdett, kezét egy pillanatra az arcába temette, majd mielőtt gyors léptekkel elhagyta volna a házat, utoljára rám nézett. Lefagyva álltam egy helyben, a fejemben újra és újra végig pörgettem az imént lezajló eseménysort, mire fel tudtam fogni mi is történt. A huzat hangosan csapta be a bejárati ajtót, mellyel visszazökkentett a jelenbe löketett adott, hogy utána eredjek.
Még annyira sem akartam pazarolni az időmet, hogy cipőt vegyek vagy egy kevésbé rúzsfoltos inget. Elég ösztönző volt az, hogy a barna hajzuhatagát hagytam szem elől téveszteni. A talpamba fájdalmasan fúródtak a kavicsok, az aszfalt hideg volt és a keresgélő, lomha járásom közben még inkább éreztem. Azonban az utca másik végében megláttam, végtelen messziségnek tűnt még az a pár méter is, így gyorsabb tempót próbáltam diktálni.
Cikáztam az elhaladó emberek között, a számat folyamatosan csak a bocsánatot kérő szavak hagyták el, úgy tűnt szinte mindenki az ellen van, hogy minél hamarabb utolérjem. Mikor már csak egy hajszál választott el Tőle, még átszaladt a zebrán, a villogó lámpával nem foglalkozva, így megnehezítve hogy utolérjem. Ahogy a túloldalra ért, járása nem lassult és nem sokára befordult a legközelebbi utcába. Csakis egy helyre mehetett. Kihasználva azt a pár másodpercnyi autó mentes időt, átrohantam a túloldalra. Tempómon ezután még inkább gyorsítottam, mert megláttam ahogy vékony alakja felfut az ismerősen fehérlő ház lépcsőjén. 

A kapuhoz érve azonban megtorpantam egy pillanatra, az ajtó kinyílt és egy magas, szőke srác baktatott ki dühös léptekkel. Amint meglátott, szemeivel szinte villámokat szórt, és megindult felém. 
- Beszélni akarok vele! - indultam meg csöppnyi határozottsággal.
- Mégis mit képzelsz ki vagy te? - kiáltott rám - Nem okoztál már Neki épp elég fájdalmat az elmúlt időben?! Nem hiányzik neki még több hazugság!
- Beszélni akarok vele!
Azonban ahogy megindultam a belső udvar felé, egy határozott lökéssel kitessékelt.
Elvesztettem. 

Let my love in

Hali! :)

Remélem tetszett az első két rész, és majd ez is fog. Igazán hálás lennék, ha hagynátok magatok után némi nyomot, miután elolvastátok a bejegyzéseket. Segitene nekem.:)
Megpróbálok valami rendszerességet kialakítani, hogy ne legyen ennyire kusza a reszek érkezése .:)

Eleanor P. xx



2011. szeptember

Emily

Harry Styles tipikusan az az ember volt, aki addig próbálkozott és küzdött, míg célba nem ért. Ez a ritka kitartás pedig akkor mutatkozott meg nála igazán, mikor azt próbálta nálam bebizonyítani, hogy korántsem olyan ember, mint amilyennek első látásra tűnt. Számtalan alkalmat megragadott, hogy megmutassa milyen is az igazi énje, akár kissebb vagy épp nagyobb gesztus formájában. Azon ritka a srácok közé tartozott, akiket valójában csupaszivvel áldottak meg, lenyűgözött a mások felé nyújtott kedvessége, empátiája, és önzetlensége. A beszélgetéseink során az időmúlásával kezdett eltűnni a bizonytalanságom és a frusztrációm, egyre inkább azt éreztem,  hogy nem kell szégyellnem magam előtte. Furcsa volt, hogy ilyen hamar kialakult felé a bizalmam, de úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném. Olyan könnyedséggel beszéltem hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és bármely téma hozódott fel, Ő türelmesen és figyelmesen végig hallgatott.
A viselkedése teljes fordulatot vett, bár a túlzott önbizalma megmaradt, már nem volt hátrány az összkép kialakításában. Az udvariassága egészen meglepett, de ez az apróságnak tűnő tulajdonsága jelentőségteljesebb volt számomra, mint amilyen az másnál lehetséges lehet
Rövid Londonban töltött időm legtöbb részét Ő töltötte ki Mason mellett, mindig talált rá ürügyet, mégha pár percre is, de minél többet találkozzunk. Be kellett vallanom, az elején nem igazán rajongtam az ötletért, hogy hosszabb ideig tartsuk a kapcsolatot, hiszen kettőnk élete között hatalmas különbségek vannak, amit nem szabadna szem elől téveszteni. Huzamosabb ideig lennénk egymástól távol, ami nem tenne túl jót. Arról nem is beszélve, hogy, mint utólag kiderült, tényleg híres és elnézve magam, nem igazán illenék bele az Ő csillogó világába. Ezekkel a tényekkel idővel Harrynek is szembesülnie kellett, mielőtt még komolyabbra fordult volna. És mivel mindketten sajnáltuk volna ha ez a kapcsolat megszakad, arra az elhatározásra jutottunk, a legjobb megoldás a problémánkra, ha barátok maradunk.
Hazudnék ha azt mondanám, nem voltam emiatt valahol csalódott,  de túlságosan is a hátrányok vezették a gondolataimat és cselekedeteimet, és ezek fényében próbáltam alakítgatni a kizárólagosan baráti kapcsolatunkat. Csakis úgy próbáltam nézni erre az aranyos fiúra, mint egy barátra, úgy mint Masonre. A szerelemmel kapcsolatos gondolataim mellett pedig még inkább próbáltam tartani magam.

2011.október

Harry

A barátjának maradnom volt a legnehezebb, mindazok ellenére, hogy ez tűnt a helyes megoldásnak mindkettőnk részéről. Az eszem végig azt sugallta, hogy korrekt ez felállás, hiszen így közelében is maradhattam és nem kellett búcsút intenünk egymásnak. A Londonban töltött ideje alatt volt időm Őt jobban is megismerni, rengeteg időt töltöttünk együtt és biztosan állíthatom, hogy, mégha a barátként is, de egy fontos szerepet töltött be az életemben ilyen rövid idő alatt. Úgy beszélhettem Vele első perctől fogva, mint még senkivel azelőtt és bárhogy viszonyultam Hozzá, nem ingott meg felém. Nem tudom pontosan mi volt a kiváltó oka annak, hogy ennyire megbíztam ebben a lányban, de egy olyasfajta ragaszkodás alakult ki bennem Felé, amilyenről addig csak szóbeszédekben hallhattam. Nekem pedig erre volt szükségem. Tudjak kire támaszkodni, hogy valakinek a gondolkodás módja hasonlít az enyémhez és nem érzem magam olyan egyedül ebben a hatalmas világban. Valaki van, aki megért engem, fogja a kezem és nem hagy el. Szükségem volt a vidámságára, ami engem is feltöltött, arra a megannyi hasonlóságra, amiben egyetértettünk. A figyelmességére, az őszinteségére, a kedvességére, a törődésére és a türelmességére. Rá volt szükségem. 
Miután a megismerkedésünk után másfél héttel már az iskolapadot koptatta tőlem több, mint száz kilométerre, bennem egyre inkább kezdett kialakulni a hiánya miatti űr. Habár minden nap beszéltünk, mégsem volt ugyan az, mintha testközelből láthatnám. Minden megváltozott Nélküle, és hiába próbáltam elmagyarázni másnak ezt a hirtelen jött fordulatot az életembe és a vele járó érzéseimet, nem értettek meg. Túl hirtelen jött, szerintük egy normális ember nem érezhet így ilyen kevés idő után. Elképzeltem, ha én hallanék hasonlókat, miként reagálnék és a kapott reakciók nagyban hasonlítanának arra, amiket én produkálnék. Nem is próbáltam megértetni velük ezután mi zajlik le bennem, és mikor tapasztaltam is, mennyire nem értenek, eszembe jutott, hogy Ő biztosan megértene. Ez pedig, még inkább azt mutatta meg nekem, mennyire is nélkülözhetetlen.
Azonban elnézve Emily viselkedését velem szemben, korán sem tűnt olyannak, mint aki hasonló gondokkal állna hadi lábon. Valahol szíven ütött a dolog, hiszen míg én küzdök saját magammal, Neki semmibe sem telik barátként kezelni engem. De rájöttem, hogy nem hibáztathatom Őt ezért, hiszen ebben egyeztünk meg, és azt, hogy máshogy kezdek tekinteni Rá, nem kell feltétlenül viszonoznia.


2011.november

Harry

Napról napra kezdtem jobban megismerni, közelebb jutni Hozzá. Szinte eggyé váltam a telefonommal, nem volt olyan perc, hogy ne vártam volna, hogy újra beszélhessek Vele valamilyen formában. Reggeli felkeléseim egyik nagy motiválója volt és egy hosszadalmas, fárasztóbb nap után este, az Ő hangja volt az utolsó, amit hallani akartam. Több időn keresztül ez így ment, míg végül el nem jött az őszi szünet az iskolákban. Újra esélyünk nyílt arra, hogy láthassuk egymást. A szabadideje első pár napjában otthon maradt egy kicsit kikapcsolódni, némi időt a családjával tölteni. Közben én már magamban számoltam vissza a napokat, alig fértem a bőrömbe az izgatottságtól, borzalmasan vártam, hogy újra lássam. Ez pedig épp ennyire ejtett ugyanakkor kétségbe is. Mi van, ha Ő nem várja úgy a találkozást, mint én? Az elég kellemetlen lenne. Mit mondjak Neki? Hogy viselkedjek? Telefonon könnyebb, de most szemtől szemben kell önmagamat adnom. Mi van akkor, ha észreveszi, hogy érzek Iránta? Temérdek hasonló gondolat foglalkoztatott, és a mobilom visszaszámlálóján minden egyes másodperc múlásával, egyre csak nőtt a gombóc a torkomban. Ez az izgatottság addig fajult, hogy már ki sem akartam menni érte az állomásra. Később a peronoknál állva az is megfordult a fejemben, hogy nem késő még hazafutnom, majd rögtön az ágy alá is bújnom. Mindaddig szövögettem a szökésemet, míg márcsak arra lettem figyelmes, hogy begurult a vonata. A szívem hevesebben vert, térdeim megremegtek, alig kaptam levegőt miközben a tömegben végig Őt kerestem. Amint pedig megpillantottam, a világ egyszeriben forogni kezdett velem, lefagytak a gondolataim, képtelen voltam levenni Róla a szemem. Azon nyomban mosolyra kanyarodtak az ajkaim, még szebb volt, mint amire emlékeztem. Szinte elveszett az ölelésemben, olyan aprónak és törékenynek tűnt a karjaim között, hogy féltem, egyszeriben köddé válik.
Londonban töltött szabadidejében, Mason és köztem keringett. A lehető legtöbb időt kihasználtuk és a félelmeim szertefoszlani látszottak, sokkal felszabadultabb voltam mint hittem, mint azt hiszem valaha voltam Vele. Eleinte azt is gondoltam, Ő hasonlóan annyira féktelen velem szemben. De rá kellett döbbennem, Emilyvel valamiről képtelenség beszélni, ami addig nem is szúrt szemet. Mégpedig az érzelemdúsabb témákról. Eltöprengtem, hogy esetleg csupán nem akarja az orromra kötni a gondolatait, amit betudtam annak, hogy ennyire még nem hisz a kapcsolatunkban.  De később is felhozódtak a témakörhöz kapcsolódó apróbb kérdések, de mindig kitért előle. Reméltem, hogy azért, mert titkolni akarja előlem az érzésit, hiszen elvileg barátok vagyunk és nem lenne szabad. De újabb kudarc ért, mivel a viselkedése abszolút nem változott, ezért hát végleg elvetettem az elvet. Így már csak az utolsó elméletem szerint tűnődtem, miszerint ebben különbözünk. Míg én bátran elmondtam, mit gondolok épp a szerelemről, a házasságról, Ő csak hallgatott.

2011.november

Emily

Sokkal nehezebb volt Vele szemtől szemben állni, mint hittem. Az elmúlt 2 hónap gyökeres változás volt az életemben, pontosabban mióta Őt megismertem. Azt reméltem, ha nem látom, nem esem bele a csapdájába, de csak még inkább fokozta az érzést. Még inkább látni akartam és nem egy készüléken keresztül érezni. Nem hittem, hogy érezhet így egy ember, vagy, hogy valaha én is táplálok majd ilyet. Valahol úgy gondoltam szükségem van erre. Rá. Testestül, lelkestül, hogy mellettem legyen. Visszavonhatatlanul vonzott Hozzá valami, ami napról napra csak erősödött bennem, minél inkább megismertem annál világosabb lett számomra a kép, hogy nekem meg kellett Őt ismernem. Az életem része kellett, hogy legyen, bárhogy is alakuljon a történetünk. Mellette kell lennem, törődnöm Vele, megnevettetnem, a kedvében járnom. Szeretnem, mint még azelőtt senki sem.  De mindezek ellenére egy másik gondolat is dolgozott e mellett, mégpedig az ellenzés az egész ellen. Ugyanakkor nem akartam így érezni. Megijedtem, mert nem tudtam hova tenni ezt a vadonatúj érzelmet. Előnyömre válik vagy esetleg megbánom, ha belefutok az ismeretlenbe, kellemes vagy kellemetlen érzetet vált ki belőlem. Hiánya és a tehetetlenség mardosott belülről, nem tudtam hogyan kezelni ezt az egészet és felfoghatatlan volt, miként gondolok Rá. Két fő gondolat vezérelt mindvégig, a józan ész és amit valójában éreztem, a temérdek gondolat pedig nem könnyítette meg melyikre hallgassak. Akárhányszor próbáltam volna besorolni a elveimet kategóriákba, összerakni a képet és rendet tenni a fejemben, mindig akadt egy De, ami megnehezítette. Nem beszélve arról, hogy végig egyedül álltam szemben a problémáimmal. Sosem szerettem és nem is tudtam az érzéseimről beszélni, inkább magamban tartogattam vagy elvicceltem, mikor a helyzet úgy hozta. Ha segítséget akartak nekem nyújtani, nem fogadtam el, a meghallgató füleket nem akartam a gondjaimmal neheztelni, jobb szerettem magam megoldani a nehézségeimet, kellemesebb érzetet adott, hogy egyedül is képes vagyok megállni a talpamon.
Temérdek éjszakám telt álmatlanul, a fogaskerekeim folyamatosan kattogtak odabent. Fel nem fogható volt számomra, miként tekintek Rá. Állandóan körülötte keringtek a gondolataim, nem tudtam másra terelni, bármennyire is akartam vagy muszáj lett volna. Nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna, állandó kapcsolatban álltunk egymással valahogy. Végig kísérte a napjaimat, az elkezdéséinek fénypontja volt, mikor megláttam a reggeli üzenetét és így indulhattam. Vele kezdődött a nap, és Vele is végződött. Hogy hallhattam esténként az álmosságtól mélyebb hangját hozzám beszélni, megnyugtatott.
A Hozzá kötő kapocs ami kialakult bennem, nem könnyítette meg a dolgom, miszerint csak barátként kell tekintenem Rá. Minden erőmet összeszedve próbáltam kezelni a helyzeteket, miközben végig rettegtem attól, kiszagolja a különbséget.